1. fejezet - A történelmi pillanatok.

Kate szemszöge:
Egész héten ezt a napot vártuk. Munkatársam, Timo Jauch. Egy srác, aki 5 évvel idősebb nálam. Dobos a saját bandájában. Azt hinnéd, hogy egy nyakigvarrt agyatlan balfasz, de amúgy nem. Nagyon laza. Imádom, szinte, mintha a bátyám lenne.

Mindig végigröhögjük a munkaidőt. Na, szóval. Neki is elmeséltem. Mikor vége a koncertnek várja a részleteket.

Sokat készülődtünk- főleg én-, de odaértünk időbe.

Elsötétült a nagy csarnok, mindenfelé fényképező kattintgatás, vaku, visítás, tapsolás, energia. Belegondoltam, milyen lehet a másik oldalon állni, ott, a színpadon.

Én és Jerry az első sorban közel. Megszólalt az intro szám. A vérem pezsgett, és barátném kezét szorítottam izgalmamban. Torkomban, mintha egy gombóc lett volna. Nem tudtam hova nézzek. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Richarddal szemezek. Végig csak engem figyelt, és egyszer félre is játszott, de senki nem vette észre a nagy őrületben. Csak én, mivel kívülről fújtam az összes gitár tabját.

A konci nagy sikerű volt, mint mindig. Jerrikónak folyt a nyála… Tillre.

Később a backstageben voltak a VIP-jegyesek, a zenészeknek meg 15 perc szünet. A fele banda ült a helyén, de Till, Schneider és Rich a mosdóban készült fel a rajongók fogadására.

Paul benézett hozzájuk: Az énekes a haját igazgatta, Schneider a sminket mosta magáról és átöltözött, Rich meg a wckabin falának téve lábát, támaszkodott:

- Nem hiszem el! - mormogott és zsebrevágta kezét.

- Na, már megint mi a hisztid Herr Kruspe?- kérdezte Till fennhangon, majd hátracsapta fekete haját. Paul a kérdésre felfigyelve, válaszolt:

- Nem láttad? Annyit figyelt egy lányt az első sorban.

- Hát jó, végül is megértem, mert gyönyörű az a lány. Életemben nem láttam ilyen szempárt, és az-az öltözködés - áradozott Schneider.

- Hé, hé. Ismerős az a lány! - vette elő a telefonját Paul, majd megnézte a nyertes videóját. - Hát persze. Ő az, aki megnyerte a versenyt. A gitáros. Tudjátok.

- Ja, tényleg. De vajon ki lehet a mellette lévő csaj, az a bantunéger hajú. – kérdezte Till rekedt hangon. Paul elmosolyodott:

- Gondolom a barátnője. Vagy, ha netántán leszbi, akkor a szerelme.

A 3 zenész értetlenül nézett Paulra, aki nem értette, mi a gond, ezzel a feltételezéssel:

- Figyu. Itt Berlinben nem nagy szám, ha valaki a saját neméhez vonzódik. A polgármester is forró. Mármint, ő, izé. Homi.

Richard felnevetett Paul komplikált, ám reális magyarázásán.

- Na, mindegy. Szerintem a barátnője – mondta Schneider majd kidobta a kukába a sminkes vattát.

Kisebb csönd után feltette Till a kérdését, amin eddig morfondírozott, hogy feltegye-e:

- Dugnátok őket mi?

A németek nagy nevetésben törtek ki. Lindemann válaszolt társai helyett:

- Hát. Szívesen a nyakamba venném a lábukat.

- Amúgy végig énekeltek a kis édesek, azon röhögtem - mosolyodott el Heiko.- Mondjuk ők meg azon, hogy lefejeltem a lépcsőt.

- Hogy lehetsz ilyen béna? – nevetett Schneider. Paul, mint egy óvodás egyből támadott. Mert ugye. A legjobb védekezés: a támadás.

- Miért? És te? Elejted a dobütőidet..

- Akkorsem szabadna, hogy egy lánnyal foglalkozzak. Rontottam is miatta - mondta Richard elmélázva. Schneider és Paul még mindig leragadva az 5éves szinten marakodtak:

- Neked meg a lábad mindig beleakad valamibe, te szerencsétlen. – vágott vissza Schneider.

- A kurva életbe! Kussoljatok már! – ordított fel Richard. - Mit csinálok, ha a back-ben is ott lesznek?

- Ülsz a seggeden kussban, Kruspe – mondta Till, majd kizavarta a zenésztársait a helyükre.

Én és Jerry a lánymosdóból kifele sétálgatva, épp a koncert pillanatait vitattuk meg. Barátnőm csak azt fitoktatta, hogy csak engem figyelt a szólógitáros, Richard:

- Hú, nagyon nézett.

- Nemhiszem. Az olyan hihetetlen lenne. Bár. Szemeztem vele – gondolkodtam el egy kicsit. - Na és Schneider? Az a szőke paróka, és az elkent rúzs, és ahogy mosolygott, az nagyon édi volt - olvadoztam.

- Ja - röhögött Jerry - mondjuk én meg Tillt figyeltem egész végig, szóval…

Észrevettem Jerrikó. Eléggé nem lehetett nem észrevenni. Ahogy csak bámultad azt a vastagnyakú frontembert. Ha csak rád néz egy pillanatra is, hívhattam volna a különleges kommandót.

A tagok mind ott ültek és a többi VIP jegyessel dumáltak. Eléggé fáradtnak és nyúzottnak látszódtak. Bár elhiszem. Ilyen fergeteges koncert után, ennyi energiabevitellel ki nem lenne fáradt? Már Jerrikó és én voltunk az utolsók. Kicsit várakoztunk inkább, míg lemegy a sor. Most minek ácsorogjunk ott. Gondolataimban veszve, hogy mennyi mindent mesélek majd Timonak, oldalra néztem, barátnőmre: Jerry a falnak volt dőlve és folyt a nyála, de muszáj voltam megzavarni.

- Cicafej, fogd vissza a nyálcsatornáidat, különben lassan már olyan leszel, mint egy pitbull.

- Na, te nebeszélj… Doom és Rich mániás.
Ezen a beszóláson elkapott a nevetés, és kezeimet a mellkasomra téve érzékeltettem nevetésem mámorát, ám ebben a pillanatban mintha lekapcsoltak volna egy távirányítóval, mint a tv-t.

- Bazz, eltünt a pengetőm! - néztem rémülve magam köré.

- Ember, ennyire ne legyél már szerencsétlen - kuncogott Jerrikó, karjait keresztbeöltve, és kereste körülöttünk a pengetőt.

- Kösz, énis szeretlek - nézelődtem magam alatt, de csak nem találtam sehol.

- Majd kapsz másikat - nyugtatgatott Jerry.

Az összes VIP jegyes lement már, kivéve a minket. A bandatagok meg végig figyelték, hogy veszekszünk. Kajak, mint két nőstényoroszlán, az elejtett zebráért.

- Come, bravely - mondta Rich felénk sandítva fejével.

- Okay - válaszoltam és közeledtem barátnőmmel - Uhh de jó, hogy nem értettek belőle semmit - megkönnyebbülve súgtam Jerry felé, kezemmel eltakarva a hang útját. Aha, persze. Valamelyik megszólalt. MAGYARUL.

- Sajnálom. Kristálytiszán értünk mindent.

Kidülledt szemekkel, ledermedve álltam.

- Szólalj már meg, ember – éreztem Jerry könyökét az oldalamban.
- Basszus - Zavaromban nem tudtam mit nyögni, csak pont ezt?

 - Ezt keresed? - lógott Paul kezében a pengető.

- Igen azt, az a kabalám – válaszoltam megszeppenve.

- Tessék, ittvan, hölgyemény - nyújtotta felém a gitáros a kis mancsaival, miután szemügyre vette. Fejemmel bolintva köszöntem meg. Miután megdicsérték a stílusunkat, kaptunk két nagy posztert. Miközben írták alá, megszólalt Rich:

- Amúgy zenészek vagytok? Nem tudom, honnan jön, csak szimpla tipp... esetleg megérzés.

- Talált. Én gitározok, zongorázok, és éneklek, de csak egy kicsit- ezt muszáj volt hozzátennem - A havernőm gitározik és dobol - soroltam.
- Na, mondtam, hogy még sem leszbi – suttogta Till a mellette ülő Paulnak.
- Ja. Dobolok, mint Frau Schneider – bólogatva helyeselt barátnőm.

- Wauh - Schneidi meglepődött fejjel nézett. A banda a ’Frau Schneider, hallatán röhögésbe kezdett.

- Csak túl sokat néztük a Mein Teil making of-ot – vallottam be.

Doom erre felnézett és egy apró mosoly jelent meg az arcán.

Most én kérdeztem:

-Ő, Flake. Mit keres ott melletted egy női műláb?

- Oh –nevetett – Majd ha egyszer még találkozunk, elmesélem. 

Aztán Olli érdeklődött kedveskedve:

- És mit dolgoztok?

- Ő egy hangszerboltban, én grafikus vagyok – mondta Jerry.

- Mellette fényképezek és még egyetemre is próbálok bejárni. De gondolom ez nem érdekel titeket.

 -  Már hogyne érdekelnének a rajongóink. Viszont... sajnálom lányok, de most mennetek kell – mondta Flake, mert szólt neki valaki.

- Hm, rendben – próbált tolni Jerry, miközben Till árva kiskutyaszemeit figyelte fityegő fekete hajszálai között.

- Nagyon örültünk, hogy megismerhttünk titeket! – mosolyogtt Paul.

Sokkhatás alatt voltunk Jerryvel és elindultunk hazafele. Egyből hívtam Timot.

- Mama, micsoda nők - hajtotta le az asztalra a fejét, Doom - Én mondtam, hogy nem leszbik.

- Van bennük valami, olyan mások, különlegesebbek, mint a többi - magyarázott Paul.

- Ja, olyanok, mint te meg Schneider, vagy Rich – mondta Till a cigijét keresve az átváltott kabátjának zsebében. A legutóbb említett maga elé nézve kussban cigizett. Oli oldalbabökte:

- Rich, mi van?

Richard nem nagyon válaszolt. Szívott egy slukkot, aztán bent tartotta, míg Oliver kérdezet megint:

- A lányok?

- Az alacsonyabbik – bökte ki a füst kifújása közben.

- Ejj ő volt az a lány, akit figyeltél? – kérdezte Till, felrakta a lábát az asztalra és rágyújtott. A mellette ülő, gondolkodva feltette a kérdését:

- Valaha látjuk még őket?

- Nem hiszem, Paul. Ne legyél naiv - mondta Till, majd kisétált.